Espais literaris de Jesús Moncada

Els molls de l’Ebre

Els molls de l’Ebre

  1. Català
  2. Alemany
  3. Anglès
  4. Aragonès
  5. Castellà
  6. Eslovè
  7. Francès
  8. Hongarès
  9. Neerlandès
  10. Polonès
  11. Serbi
  12. Txec
  13. (Mostra‘ls tots)


      Llegit per Magda Gòdia

Enmig de la fosca del saló, negror viscosa que començava a pujar dels molls de l’Ebre plens de vaixells podrits, a la senyora Carlota de Torres, va semblar-li reveure el sol que l’enlluernà a l’estació de ferrocarril de Faió, quan ella i l’Hipòlit de Móra, de retorn del viatge de bodes, baixaven del tren de Barcelona. A la població, situada aigües avall de la vila, els havia d’esperar algun dels seus llaüts que hi descarregaven el carbó de les seves mines […]. Però no aparegué cap navegant a rebre’ls, a recollir l’equipatge i acompanyar-los a la nau. […]

A través d’una atmosfera de foc serrada per les cigales amb insistència enervant, enllà dels munts de lignit destinat a les fàbriques de Barcelona, veien dos llaüts amarrats als molls però no albiraven peonades a les naus ni palejant la negror lluent del mineral agrisada pel tel blanquinós de la calitja.

Atabalat i perplex, l’Hipòlit s’empatollava en hipòtesis. Un retard del telegrama, entrebancs de darrera hora en el viatge dels llaüts, fins i tot una amallada, força probable per l’escàs cabal de l’Ebre a l’estiu, causa de perill en pedrets i trams de poca fondària on no era rar que embarranquessin naus servades per patrons de segona fila. La xerrameca enfarfollada, a sobre de no solucionar res, augmentava l’exasperació de la dona, a punt de perdre els estreps. Es sentia ofesa, humiliada. ¿Qui podia concebre que la Carlota de Torres i Camps –mai no utilitzà el cognom del marit– hagués d’esperar-se, voltada de maletes, perduda a l’estació del ferrocarril on carregaven el seu lignit, a la vora d’un riu solcat pels seus vaixells i els seus navegants i sobre el qual es considerava amb drets de propietària? ¿On eren els empleats de la casa Torres i Camps a Faió?

Camí de sirga, 113-114

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Kristen Brandt

In der Dunkelheit des Salons – einer schmierigen Schwärze, die vom Ebro mit seinen an den Kais verrottenden Kähnen langsam heraufkroch – glaubte Señora Carlota de Torres noch einmal die Sonne zu spüren, die sie auf dem Bahnsteig von Fayón glebendet hatte, als sie und Hipòlit de Móra, von ihrer Hochzeitsreise heimkehrend, an der Station aus dem von Barcelona kommenden Zug stiegen. In der unterhalb des Städtchens gelegenen Ortschaft sollten sie von einem ihrer Lastkähne aufgenommen werden, der dort eine Kohlenladung ihrer Zechen löschte, der größten von den wenigen, die über die Krise von 1919 hinweggerettet worden waren, und die beinah noch die volle Produktion aufrechthielten. Aber kein Schiffsführer kam, um sie abzuholen, ihr Gepäck zu tragen und sie zum Schiff zu begleiten.

»Ich hoffe, du hast das Telegramm abgeschickt», sagte sie gereizt, als sie über den leeren Bahnsteig blickte.

»Ja, natürlich, habe ich. Vielleicht weiß der Stationsvorsteher etwas oder hat eine Nachricht für uns.«

Der Bahnbeamte war nicht aufzufinden. Nachdem er dem Zug mit der roten Fahne das Abfahrtssignal gegeben hatte, war er verschwunden.

»Das ist alles sehr merkwürdig. Schau…«

Durch die hitzeflirrende Luft, in der mit entnervender Ausdauer Grillen kreischten, sahen sie hinter den für die Fabriken in Barcelona bestimmten Kohlenhalden zwei vertäute Lastkähne, aber keine Arbeiter, weder auf den Kähnen noch, beim Schaufeln an den schwarzschimmernden Halden des vom bleichen Kalkschleier gräulichen Gesteins.

Ratlos und verlegen formulierte Hipòlit eine Hypothese nach der anderen. Ein verspätetes Telegramm, Schwierigkeiten in letzter Minute vor dem Ablegen der Kähne, ein Auflaufen auf eine Sandbank sogar, was das wahrscheinlichste war, bei dem Niedrigwasser des Ebro im Sommer, wenn felsige Gründe oder Strecken von geringer Tiefe gefährlich wurden und es nicht selten vorkam, daß von zweitklassigen Schiffsführern gesteuerte Lastkähne auf Grund liefen. Seine konfusen Erklärungen halfen ihnen nicht nur nicht weiter, sondern steigerten auch noch die Entrüstung seiner Frau, die nahe daran war, ihre Beherrschung zu verlieren. Sie fühlte sich beleidigt, gedemütigt. Unvorstellbar, daß eine Carlota de Torres y Canps – niemals wäre ihr in den Sinn gekommen, den Namen des Ehemannes zu benutzen – inmitten ihrer Koffer auf einem Bahnsteig warten mußte, auf dem ihre Braunkohle verladen wurde, die am Ufer eines Flusses lag, auf dem ihre Lastkähne und ihre Schiffer fuhren und den sie gewissermaßen als ihr Eigentum betrachtete! Wo waren die Angestellten von Torres y Camps aus Fayón?

Die Versinkende Stadt. Trad. a l’alemany de Willi Zurbrüggen. Frankfurt am Main: S. Fischer, 1995.

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Judith Willis

Inside the gloomy hall, in the viscous blackness that rose from the quayside full of rotting ships, Senyora Carlota de Torres seemed to see once more the sun that had dazzled her at the railway station at Faió, when she and Hipòlit de Móra had alighted from the Barcelona train on return from their honeymoon. One of her sailing barges was supposed to meet them in this village, which lay downstream from the town; they brought coal here from the Torres mines, the most important of the few that had survived the 1919 slump and that were still working at virtually full capacity. But there were no sailors there to welcome them, to collect their luggage or take them to the boat.

“I suppose you sent the telegram,” she said in annoyance on seeing the empty platform.

“Yes, of course I did. Maybe the station master knows something or has a message for us.”

He was nowhere to be seen. After waving the train off with his red flag he had vanished into thin air.

“It’s all very odd. Look…”

Past the heaps of lignite en route for the factories of Barcelona and through the shimmering heat, pierced by the repetitive sound of the cicadas, they could see two barges tied up at the wharves; but no crew on board or shovelling the shiny black mineral, now grey beneath the whitish film of the heat haze.

Bewildered and confused, Hipòlit began hypothesizing. The telegram had been held up, there had been a last-minute hitch in the barges’ journey, or maybe a boat had run aground, quite probable with the low level of the Ebro in summer, which led to danger in backwaters and shallow stretches where it was not unusual for boats skippered by second-rate captains to get stuck. This string of conjectures on top of solving nothing, intensified his wife’s exasperation to the point where she nearly exploded. She felt offended and humiliated. Who would ever have thought that Carlota de Torres i Camps – she never used her husband’s surname – would have to wait amid a pile of suitcases, abandoned at the very railway station where they loaded her lignite, alongside a river plied by her vessels and her sailors and which she felt belonged to her as of right? Where were the Torres i Camps workers from Faió?

The Towpath [Camí de sirga] Trad. a l’anglès de Judith Willis. Londres, Harvill Press (HarperCollins), 1994.

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Ramon Sistac

En metá d’a foscor d’o salón, negror bescosa que comenzipiaba a puyar dende os muelles de l’Ebro plens de baxels pudrius, a siñora Carlota de Torres, ba parexer-li rebibir o sol que l’enluzernó en a gara de tren de Fayón, cuan ella y Hipòlit de Móra, de tornada d’o biache de bodas, baxaban d’o tren de Barzelona. En a poblazión, situada auguas abaxo d’a billa, los teneba que asperar belún d’os suyos laguz que bi escargaban o carbón d’as suyas menas, as más importans d’as pocas que s’eban salbau dimpués d’a esferra d’o 1919 y siguiban cuasi a plena produzión. Pero no aparexió garra nabegán a recullir-los, fer-se cargo de l’equipe y acompañar-los t’a nau.

—Suposo que bas nimbiar o telegrama –dizió, carrañada, en bier l’andador disierto.

—Sí, muller; ye claro. Puestar que o chefe de gara sepa bella cosa u tienga bel mandau ta nusatros.

No bi abió manera de trobar a o ferrobiaire. Dimpués de dar con una banderola roya a salida a o tren, se bi eba esmuyiu.

—Ixo ye firme estranio. Aguaita…

A trabiés d’una atmosfera de fuego sarrada por os ferfez con ensistenzia enerbán, dillá d’as ripas de linnito estinau ta las fabricas de Barzelona, i beyeban dos laguz amarraus en os muelles pero no debisaban pions en as naus ni paliando a negror brilán d’o mineral, grisenca por o telo blanquiñoso d’o gallinazo.

Atabalau y perplexo, Hipòlit s’embordellaba en ipotesis. Un retraso d’o telegrama, engulemas de zaguera ora en o biache d’os laguz, mesmo una embarrancada, bien prebable por a manca d’augua de l’Ebro d’estiu, causa de periglo en cantals y treitos de poca fundaria an no bi yera raro que embarranquiasen naus menadas por patrons de segunda fila. A zambra farfullosa, enzima de no soluzionar cosa, encara sulebaba más a la muller, en momentos de perder os estribos. Se sentiba afrontada, arrebaxada. Quí podeba prexinar que Carlota de Torres i Camps –nunca no ba utilizar l’apelliu de l’ombre suyo– tener-se que asperar-ie, arroldada de maletas, perdida en a gara de ferrocarril an cargaban o suyo linnito, en o beral d’un río sulcau por os suyos baxels y os suyos nabegans y sobre o cual se consideraba con dreitos de propietaria? Dó yeran os emplegaus d’a casa Torres i Camps en Fayón?

Camín de sirga. Trad. a l’aragonès de Chusé Aragüés. Libros de pocha, 10. Gara d’Edizions, Saragossa, 2003.

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Ramon Sistac

En medio de la oscuridad del salón, negrura viscosa que comenzaba a subir de los muelles del Ebro llenos de barcos podridos, a la señora Carlota de Torres le pareció revivir el sol que la deslumbró en la estación de ferrocarril de Fayón, cuando ella e Hipòlit de Móra, de vuelta del viaje de bodas, bajaban del tren de Barcelona. En la población, situada aguas abajo de la villa, tenía que esperarles alguno de sus laúdes que allí descargaban el carbón de sus minas (…). Pero no apareció ningún navegante a recibirles, recoger el equipaje y acompañarles a la nave. (…)

A través de una atmósfera de fuego aserrada por las cigarras con enervante insistencia, más allá de los montones de lignito destinados a las fábricas de Barcelona veía dos laúdes amarrados a los muelles pero no divisaban peones en las naves ni paleando la negrura reluciente del mineral agrisada por el velo blanquecino de la calina.

Desconcertado y perplejo, Hipòlit formulaba una hipótesis tras otra. Un retraso del telegrama, dificultades de última hora en el viaje de los laúdes, incluso un embarrancamiento, más que probable por el escaso caudal del Ebro en verano, causa de peligro en roquedales y tramos de poca profundidad donde no era raro que encallasen naves pilotadas por patrones de segunda fila. La confusa explicación, además de no solucionar nada, aumentaba la exasperación de la mujer, a punto de perder los estribos. Se sentía ofendida, humillada. ¿Quién podía concebir que Carlota de Torres y Camps –jamás utilizó el apellido del marido– tuviera que esperar, rodeada de maletas, perdida en la estación del ferrocarril donde cargaban su lignito, en la ribera de un río surcado por sus barcos y sus navegantes y sobre el cual se consideraba con derechos de propietaria? ¿Dónde estaban los empleados de la casa Torres y Camps de Fayón ?

Camino de sirga. Trad. al castellà de Joaquim Jordà. Barcelona, Anagrama, 1989.

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Simona Škrabec

Nitka, o kateri je govorila Carmela, se je začela tkati nekega jutra leta 1925. V mraku salona, ko se je lepljiva tema začela dvigati nad privezi zraven Ebra, polnimi strohnelih plovil, se je gospe Carloti de Torres zazdelo, da zopet vidi sonce, ki jo je zaslepilo na železniški postaji v Faiónu, ko sta s Hipòlitom de Mórom stopila iz vlaka, ki je prihajal iz Barcelone, po koncu poročnega potovanja. V mestecu, ki je ležalo niže ob reki, naj bi ju pričakovala ena od njihovih feluk, ki so raztovarjale premog iz njihovih še vedno donosnih rudnikov, ki jim je uspelo preživeti upad povpraševanja leta 1919 in so še zdaj proizvajali skoraj s polno zmogljivostjo. Toda prišel jih ni počakat noben splavar, nihče ni pobral njune prtljage in ju spremil do ladje.

– Domnevam, da si poslal telegram. – je jezno rekla, ko je videla prazen peron.

– Ja, seveda, draga moja. Mogoče pa so obvestili načelnika postaje in mu pustili kakšno sporočilo za naju.

Nikakor nista mogla najti železničarja. Potem ko je z rdečo zastavico dal vlaku znak za odhod, se je udrl v zemljo.

– To je res čudno, poglej …

Skozi ognjeno ozračje, ki so ga z dražečo vztrajnostjo trgali škržati, sta za kupi lignita, ki je bil namenjen barcelonskim tovarnam, zagledala feluki, privezani v pristanu, toda na plovilih ni bilo videti niti posadke niti leska bleščeče črnine rudnine, ki bi ga bela tančica vročega zraka obarvala v sivo.

Živčen in presenečen je Hipòlit poskušal najti kakšno razlago. Prepozno prejet telegram, nepredvidene težave ob odhodu feluk, ki so morda celo nasedle, kar je bilo precej verjetno, saj je bila voda v Ebru poleti nizka in s tem zaradi skal nevarna na plitkih odsekih, kjer ni bilo nič čudnega, da je ladja, ki so jo krmarili nespretni krmarji, nasedla. Nesmiselno govoričenje, ki ni prineslo rešitve, je dekle še bolj razdražilo, tako da je skoraj izgubilo živce. Počutila se je razžaljeno, ponižano. Kdo bi si lahko zamislil, da bo Carlota de Torres in Camps – nikoli ne bo uporabljala moževega priimka – morala čakati sredi kovčkov, izgubljena na železniški postaji, kjer so natovarjali njen lignit, zraven reke, po kateri so plule njene ladje s posadko, ki jo je ona imela za svojo lastnino? Kje so bili uslužbenci podjetja Torres in Camps, zaposleni v Faiónu?

Proti toku [Camí de sirga]. Trad. a l’eslovè de Simona Škrabec. Ljubljana: Študentska založba, 2004

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Bernard Lesfargues

Au milieu de l’ombre du salon, noirceur visqueuse qui commençait à monter des quais de l’Èbre pleins de bateaux pourris, Mme Carlota de Torres eut l’impression de revoir le soleil qui l’avait éblouie à la gare de Faió lorsque, avec Hipòlit de Móra, au retour de leur voyage de noces, ils descendirent du train de Barcelone. A Faió, bourgade située en aval de la ville, devait les attendre un des llaüts qui y déchargeaient le charbon de ses mines; elles comptaient parmi les plus importantes de celles qui avaient survécu à la crise de 1919 et elles tournaient presque à plein. Mais aucun matelot ne se montra pour les accueillir, se charger des bagages et les accompagner au bateau.

—Je suppose que tu as envoyé le télégramme, dit-elle, irritée, en voyant le quai désert.

—Mais oui, c’est évident. Peut-être le chef de gare sait-il quelque chose ou a-t-il un message pour nous.

Il n’y eut pas moyen de trouver le cheminot. Après avoir, avec son drapeau rouge, donné au train le signal du départ, il s’était éclipsé.

—Tout cela est bien étrange. Regarde…

A travers une atmosphère de feu que les cigales sciaient avec une obstination énervante, au-delà des tas de lignite destiné aux usines de Barcelone, ils voyaient deux llaüts amarrés à quai mais n’apercevaient pas de manoeuvres, ni sur les bateaux ni en train de pelleter le minerai dont la noirceur brillante était atténuée par l’écran blanchâtre de la réverbération.

Déconcerté, perplexe, Hipòlit se perdait en hypothèses. Un retard du télégramme, des problèmes de dernière heure dans le trafic des llaüts, peut-être même un échouage, plus que probable vu le maigre débit de l’Èbre en été, cause de danger sur les bancs de rochers et les sections peu profondes où il n’était pas rare de voir s’immobiliser des bateaux pilotés par des patrons de seconde catégorie. Ces explications embrouillées non seulement ne réglaient rien mais augmentaient l’exaspération de la femme; elle était sur le point de perdre patience. Elle se sentait offensée, humiliée. Qui pouvait concevoir que Carlota de Torres i Camps —jamais elle n’utilisa le nom de son mari— se trouvât dans l’obligation d’attendre, entourée de valises, perdue dans une gare où l’on chargeait son lignite, au bord d’un fleuve sillonné par ses bateaux et ses bateliers et sur lequel elle estimait avoir des droits de propriété? Où étaient les employés de la maison Torres i Camps, à Faió?

Les Bateliers de l’Èbre [Camí de sirga]. Trad. al francès de Bernard Lesfargues. Paris: Éditions du Seuil, 1992

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Krisztina Nemes

A szalon homályában, az Ebro rothadó bárkákkal teli mólóitól lassan felkúszó, nyúlós sötétségben, Carlota de Torres asszony újra azokat a fényeket vélte látni, amelyek beragyogták a faiói vasútállomást, amikor a nászútjukról visszatérve ő és Hipòlit de Móra leszállt a barcelonai vonatról. A város alatt, a folyóparton fekvő falucskában ott kellett volna várakoznia a család egyik hajójának, azok közül, amelyek ott rakták ki a bányáikban kitermelt lignitet. Az 1919 utáni hanyatlást csak kevés bánya élte túl, s ezek közt a legjelentősebbek a Torres i Campsok tulajdonában voltak, s továbbra is teljes gőzzel dolgoztak. De nem jött elébük egyetlen hajós sem, hogy vigye a csomagjaikat, és a hajóhoz kísérje őket.

– Feltételezem, hogy elküldted a táviratot – mondta bosszankodva, amikor meglátta az üres peront.

– Hát persze drágám, természetesen. Talán az állomásfőnök tud valamit, vagy hagytak nála üzenetet.

A vasutast azonban lehetetlen volt megtalálni. Eltűnt mint a kámfor, miután a piros zászlóval utat engedett a vonatnak.

– Ez nagyon furcsa. Nézd csak…

A forróságban csak a kabócák idegesítő ciripelésének szűnni nem akaró neszét lehetett hallani, s a remegő levegőn át, a barcelonai gyáraknak szánt lignithegyek mögött két lehorgonyzott hajót pillantottak meg a kikötőben, de nem láttak legénységet sem a fedélzeten, sem a parton, amint a pára fehéres függönyén át szürkének látszó, fénylő feketeséget lapátolják.

A teljesen összezavarodott és tanácstalan Hipòlit elméleteket kezdett gyártani. Talán később érkezett a távirat, vagy az utolsó pillanatban valami akadályba ütközött a hajó kifutása. Az is lehet, hogy megfeneklett, hiszen a nyári hónapokban nagyon megcsappan a folyó vízhozama, ezért aztán fokozott a zátonyveszély is, és egy-egy sekély szakaszon nem ritka, hogy megfeneklenek a másodrangú kormányosok bárkái. A hebegve előadott, zavaros beszéd nem oldott meg semmit, csak növelte az ifjú feleség kétségbeesését, aki már-már elvesztette önuralmát. Sértettnek és megalázottnak érezte magát. Hogy fordulhat elő, hogy Carlota de Torres i Campsnak – sosem vette fel a férje családnevét – bőröndhegyek között, elhagyatottan kelljen várakoznia a vasútállomáson, ahol az ő lignitjét rakják vonatra, annak a folyónak a partján, amelynek habjait az ő hajósai által kormányzott hajók hasítják, s amelyre mindig úgy gondolt, mint saját tulajdonára. Miért nincsenek itt Faióban a Torres i Camps-ház alkalmazottai?

Folyók városa [Camí de Sirga] Trad. a l’hongarès de Krisztina Nemes. Budapest, Íbisz Kiadó, Katalán Könyvtár 7., 2004.

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Adri Boon

In het duister van de salon – een kleverige donkerte die vanaf de kades langs de Ebro vol wegrottende schepen begon op te trekken – leek Carlota de Torres de zon terug te zien die het spoorwegstationnetje van Faió in een verblindend licht zette, toen zij en Hipòlit de Móra, terugkerend van hun huwelijksreis, er uit de trein stapten. In het dorp, dat iets verder stroomafwaarts dan het stadje langs de rivier lag, zou een van haar schepen, die er de kolen uit haar mijnen losten, de belangrijkste van de weinige die zich hadden weten te handhaven na het rampjaar 1919 en bijna nog op volle toeren draaiden, op hen liggen te wachten. Er verscheen echter geen enkele schipper om hen welkom te heten, hun bagage op te nemen en hen naar het schip te brengen.

‘Je hebt toch wel een telegram gestuurd, hè?’ vroeg ze geërgerd bij het zien van het verlaten perron.

‘Ja schat, natuurlijk. Misschien weet de stationschef iets of heeft hij een bericht voor ons.’

De spoorwegbeambte was echter nergens te bekennen. Nadat hij met zijn rode vlaggetje het vertreksignaal voor de trein had gegeven was hij spoorloos verdwenen.

‘Hé, wat vreemd. Kijk daar eens…’

Door de zengende lucht waarin de krekels met zenuwslopende aanhoudendheid tjirpten, zagen ze achter de bergen ligniet, bestemd voor de fabrieken in Barcelona, aan de kade twee schepen afgemeerd liggen maar ze ontwaarden geen bootwerkers die het zwartglanzende mineraal, omhuld door een witte waas van de hitte, aan het laden waren.

In perplexe verwarring bedacht Hipòlit de ene hyothese na de andere. Vertraging van het telegram, problemen bij de afvaart van de schepen, misschien waren ze wel vastgelopen, wat heel goed mogelijk was gezien de lage waterstand van de Ebro in de zomer, met alle gevaar vandien op ondiepe plekken waar de bodem rotsachtig was en het niet zelden gebeurde dat er schepen met tweederangs kapiteins aan het stuur vastliepen. Het warrige gemompel, dat niets oploste, irriteerde mevrouw zozeer dat ze bijna uit haar vel spatte. Ze voelde zich beledigd, vernederd. Wie kon het zich voorstellen dat Carlota de Torres i Camps – ze gebruikte nooit de achternaam van haar echtgenoot – te midden van haar koffers moest wachten op een spoorwegstation waar haar ligniet werd overgeladen, aan de oever van een rivier die bevaren werd door haar schepen en haar mannen en die zij als haar persoonlijk eigendom bschouwde. Waar waren de mensen in dienst van Torres i Camps in Faió?

Het jaagpag [Camí de sirga]. Trad. al neerlandès d’Adri Boon. Amsterdam: Meulenhoff, 1992.

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Witold J. Maciejewski

Pośród ciemności salonu, lepkiej czerni, która zaczynała podchodzić od strony pełnych przegniłych łodzi nabrzeży Ebro, pani Carlocie de Torres zdało się, że znów widzi słońce, które oślepiło ją swym blaskiem na stacji kolejowej w Faió, gdy ona i Hipolit de Móra, powracając z podróży poślubnej, wysiadali z pociągu z Barcelony. W tej właśnie miejscowości, położonej względem jej miasteczka w dole rzeki, miała na nich czekać jedna z ich łodzi, które wyładowywały węgiel z należących do nich kopalń, najważniejszych z tych niewielu, jakie się uratowały z kryzysu w roku 1919 i nadal działały niemal pełną parą. Ale nie pojawił się żaden żeglarz, żeby ich odebrać, zabrać bagaże i zaprowadzić na łódź.

– Spodziewam się, że wysłałeś telegram – powiedziała zagniewana, gdy zobaczyła pusty peron.

– Tak, żono, oczywiście. Może zawiadowca stacji coś wie albo ma dla nas jakąś wiadomość.

Ale w żaden sposób nie można było znaleźć kolejarza. Po tym, jak czerwoną chorągiewką dał znak odjazdu pociągu, zniknął.

– To bardzo dziwne. Popatrz…

Poprzez rozpalone powietrze, piłowane z denerwującym uporem przez cykady, w dali, za stosami lignitu przeznaczonego do barcelońskich fabryk, widzieli dwie zacumowane do nabrzeża łodzie, ale nie dostrzegali na nich załóg ani też nikogo, kto by szuflował błyszczącą czerń minerału, poszarzałego w błękitnawej mgiełce upału.

Zaskoczony i zakłopotany Hipolit gubił się w przypuszczeniach. Spóźnienie telegramu, przeszkody, jakie napotkały łodzie w ostatniej chwili, a nawet utknięcie na mieliźnie, nader prawdopodobne z przyczyny niskiego stanu Ebro w lecie, gdy niebezpieczeństwo czyhało na kamieniach i odcinkach o niewielkiej głębokości, gdzie nierzadko osiadały łodzie kierowane przez podrzędnych szyprów. Ta niedorzeczna gadanina, poza tym, że nie rozwiązywała niczego, powiększała tylko rozdrażnienie żony, która bliska była utraty panowania nad sobą. Czuła się obrażona, poniżona. Któż mógłby przypuszczać, że Carlota de Torres i Camps – bo nigdy nie użyła nazwiska męża – będzie musiała czekać pośród walizek, zagubiona na stacji kolejowej, gdzie przecież ładowano jej węgiel, na brzegu rzeki, którą przecież przecinały jej łodzie i jej żeglarze, a którą traktowała jak swoją własność. Gdzież byli pracownicy firmy Torres i Camps w Faió?

Camí de sirga. Traducció inèdita al polonès de Witold J. Maciejewski.

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Igor Marojevic

Nit na koju je mislila Karmela beše utaknuta jednog jutra 1925. Sred tame salona, vlaknastog crnila koje se uzdizalo još s molova Ebra punih natrulih brodova, gospođi Karloti de Tores se učinilo da ponovo vidi sunce koje ju je na tren zaslepilo na železničkoj stanici Fajoa, kada je s Ipolitom de Morom, vraćajući se s medenog meseca, silazila iz barselonskog voza. U tom mestašcu koje je ležalo kraj reke trebalo je da sačeka neki od svojih leuta koji je tamo istovarao ugalj iz njenih rudnika, najvažnijih od onih koji su nekako odoleli krizi iz 1919. godine i nastavili da rade gotovo punom parom. Ali nijedan brodarac nije došao po njih i po prtljage.

– Mislila sam da si poslao telegram – besno je rekla videvši prazan peron.

– Naravno, ženo. Možda šef stanice zna nešto o tome ili ima poruku za nas.

Nikako nisu mogli da pronađu železničara. Nakon što je crvenom zastavicom dao znak za kretanje voza, taj je nestao.

– Baš čudno. Gledaj…

Kroz vrućinu koju su vrlo uporno zasecali cvrčci, iznad gomilica uglja predviđenih za put do barselonskih fabrika, videli su dva leuta privezana na molu i lišena posade i bleštećeg crnila rude koju bi beličasti plamen vrelog vazduha učinio sivom.

Smeteni Ipolit nizao je najrazličitije razloge. Kašnjenje telegrama, nepredviđen problem s leutom, pa i mogućnost da se nasukao, koja je jačala plitkošću Ebra u letnjim mesecima i većom izloženošću svakog plovila stenju tako da ne bi bilo čudno da se nasukao ako su njime upravljali drugorazredni brodarci. Osim što nije vodilo nikakvom rešenju, zbrkano objašnjenje je samo dodatno razdražilo ženu kojoj više nije trebalo mnogo da sasvim pogubi niti. Osetila se uvređeno, poniženo. Ko bi mogao da zamisli Karlotu de Tores i Kamps – nikada nije upotrebila prezime svog muža – kako čeka okružena koferima, izgubljena na železničkoj stanici na kojoj su utovarivali njen lignit, na obali reke kojom su plovile njene barke sa njenom posadom i čijom se vlasnicom smatrala? Kamo fajoski radnici kuće Tores i Kamps?

Srušeni grad [Camí de sirga] Trad. al serbi d’Igor Marojević. Belgrad: Laguna, 2007.

–~~~~~~~~~~~~–


      Llegit per Lucie Škrdlová

V přítmí sálu, kde od mol na Ebru plném shnilých lodí stoupala lepkavá čerň, se paní Carlotě de Torresové zdálo, že opět vidí slunce, které ji oslnilo na nádraží ve Faió, když s Hipòlitem de Móra vystupovali po návratu ze svatební cesty z vlaku z Barcelony. V obci ležící od městečka po proudu řeky je měla čekat některá z jejich lodí, jež tam vykládaly jejich uhlí z jejich dolů, jež byly těmi nejvýznamnějšími z toho mála, které přežily propad roku 1919 a udržely si téměř plnou výrobu. Neobjevil se však nikdo, kdo by pro ně přijel, vyzvedl zavazadla a doprovodil je na loď.

„Doufám, že jsi ten telegram poslal,“ řekla rozčarovaně, když viděla liduprázdné nástupiště.

„To víš, že ano, to je jasné. Možná, že něco ví výpravčí nebo pro nás má nějaký vzkaz.“

Železničář však nebyl k nalezení. Jakmile červeným praporkem odmávl odjezd vlaku, prostě zmizel.

„To je mi divné. Podívej…“

Přes horký vzduch nad ohněm a za nervydrásajícího cvrkotu cikád spatřili za hromadou hnědého uhlí připraveného pro barcelonské továrny dvě lodě přivázané k molu, neviděli však žádné dělníky na palubě, ani nakládat blyštivou čerň horniny, nyní našedivělé v bělavém oparu.

Uondaný a zmatený Hipòlit se utápěl v domněnkách. Telegram došel pozdě, lodě se potýkaly s komplikacemi na poslední chvíli, třeba dokonce někde uvízly, docela pravděpodobné s malým průtokem Ebra v létě ‒ nebyl žádný div, když v nebezpečných mělkých místech a peřejích najely na mělčinu lodě řízené druhořadými kapitány. Nesmyslné blábolení nejenže nic nevyřešilo, ale navíc jen zvýšilo podráždění paní Torresové, která se málem přestala ovládat. Cítila se uražená, ponížená. Kdo by si byl pomyslel, že Carlota de Torresová i Campsová ­– manželovo příjmení nikdy nepoužívala ­– bude muset čekat, obklopená taškami, ztracená na nádraží, kde se nakládá její hnědé uhlí, na břehu řeky brázděné jejími loděmi a jejími námořníky, za jejíž se považovala majitelku? Kde byli všichni zaměstnanci firmy Torres i Camps z Faió?

Camí de Sirga 113-114. Traducció inèdita al txec de Lucie Škrdlová

© 2009-2010 Espais literaris de Jesús Moncada · Disseny de Quadratí