Espais literaris de Jesús Moncada
A szalon homályában, az Ebro rothadó bárkákkal teli mólóitól lassan felkúszó, nyúlós sötétségben, Carlota de Torres asszony újra azokat a fényeket vélte látni, amelyek beragyogták a faiói vasútállomást, amikor a nászútjukról visszatérve ő és Hipòlit de Móra leszállt a barcelonai vonatról. A város alatt, a folyóparton fekvő falucskában ott kellett volna várakoznia a család egyik hajójának, azok közül, amelyek ott rakták ki a bányáikban kitermelt lignitet. Az 1919 utáni hanyatlást csak kevés bánya élte túl, s ezek közt a legjelentősebbek a Torres i Campsok tulajdonában voltak, s továbbra is teljes gőzzel dolgoztak. De nem jött elébük egyetlen hajós sem, hogy vigye a csomagjaikat, és a hajóhoz kísérje őket.
– Feltételezem, hogy elküldted a táviratot – mondta bosszankodva, amikor meglátta az üres peront.
– Hát persze drágám, természetesen. Talán az állomásfőnök tud valamit, vagy hagytak nála üzenetet.
A vasutast azonban lehetetlen volt megtalálni. Eltűnt mint a kámfor, miután a piros zászlóval utat engedett a vonatnak.
– Ez nagyon furcsa. Nézd csak…
A forróságban csak a kabócák idegesítő ciripelésének szűnni nem akaró neszét lehetett hallani, s a remegő levegőn át, a barcelonai gyáraknak szánt lignithegyek mögött két lehorgonyzott hajót pillantottak meg a kikötőben, de nem láttak legénységet sem a fedélzeten, sem a parton, amint a pára fehéres függönyén át szürkének látszó, fénylő feketeséget lapátolják.
A teljesen összezavarodott és tanácstalan Hipòlit elméleteket kezdett gyártani. Talán később érkezett a távirat, vagy az utolsó pillanatban valami akadályba ütközött a hajó kifutása. Az is lehet, hogy megfeneklett, hiszen a nyári hónapokban nagyon megcsappan a folyó vízhozama, ezért aztán fokozott a zátonyveszély is, és egy-egy sekély szakaszon nem ritka, hogy megfeneklenek a másodrangú kormányosok bárkái. A hebegve előadott, zavaros beszéd nem oldott meg semmit, csak növelte az ifjú feleség kétségbeesését, aki már-már elvesztette önuralmát. Sértettnek és megalázottnak érezte magát. Hogy fordulhat elő, hogy Carlota de Torres i Campsnak – sosem vette fel a férje családnevét – bőröndhegyek között, elhagyatottan kelljen várakoznia a vasútállomáson, ahol az ő lignitjét rakják vonatra, annak a folyónak a partján, amelynek habjait az ő hajósai által kormányzott hajók hasítják, s amelyre mindig úgy gondolt, mint saját tulajdonára. Miért nincsenek itt Faióban a Torres i Camps-ház alkalmazottai?
Folyók városa [Camí de Sirga] Trad. a l’hongarès de Krisztina Nemes. Budapest, Íbisz Kiadó, Katalán Könyvtár 7., 2004.
© 2009-2021 Espais literaris de Jesús Moncada · Disseny de Quadratí